Növényi ornamentika : növényi elemekből összetett díszítmény.

1. Növényi ornamentika: növényi elemekből összetett díszítmény. Legfontosabb motívumai és alapkompozíciói a közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre, a növénytermesztés eredményességét célzó mágikus kultikus szereppel. fölülnézetes virág (rozetta, rózsa) oldalnézetes virág (pl. tulipán, virágcsokor) A tisztán díszítő funkciójú növényi ornamentikában a virágoké a vezérszerep. Körük kibővült a kerti virágokkal (szegfű, tulipán, rózsa, margaréta, labdarózsa, gyöngyvirág) és újabb elemekkel, mint a gránátalma. A növényi ornamentika európai továbbterjedéséhez nagyban hozzájárultak a 15–16. sz.-tól a kéziratos és nyomtatott olasz, német és más mintalapok, ill. mintakönyvek. Itthon az olasz indítás nyomán kibontakozó 14–15. sz.-i ötvösműveken tűntek fel legkorábban. Széles körű elterjedése a reneszánsznak köszönhető. Az ezen kor ízlésének megfelelő átfogalmazás a motívumra és a kompozíciókra egyaránt kiterjedt. 15. Sz. vége: a virágcsokor vázába állítása (olasz korsó). Tipikusan reneszánsz motívum a stilizált levélkoszorú (olasz koszorú)

2. Gránátalma: sokféle formában jelentkező díszítőelem kerek, ovális vagy csepp alakú maggal, csipkézett vagy virágszirmokból álló széllel. Olasz és török közvetítéssel nálunk is kedveltté vált. A népművészetben nem csupán hímzéseken, de más műfajokon, így famunkákon is szerepel. Alkalmazói értelmezik almaként is (pl. Erdélyben aranyalma, fejedelem almája), de leginkább virágként. Cserelapi (cserfalevél) minta, melynek megfelelője a 15. sz.-i itáliai és római kancsókon található meg.

6. Életfa (világfa) Tulajdonképpen termékenység-szimbólum. Ez a középtengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 3–5 ágú fa vagy bokor, melyből, miután idővel eredeti vallási tartalmát elveszítette, a későbbi népművészetben is továbböröklődő virágtő alakult ki

10. A 18. sz. folyamán a növényi ornamentika fokozatosan előretört a házilag és háziiparosok által készített munkákon, faragásokon, hímzéseken is, majd mindvégig uralkodó maradt, részben még a nagyrészt a 19. sz. folyamán kibontakozó emberábrázolások mellett. A 18. sz. folyamán a növényi ornamentika fokozatosan előretört a házilag és háziiparosok által készített munkákon, faragásokon, hímzéseken is, majd mindvégig uralkodó maradt. A nagyrészt a 19. sz. folyamán kibontakozó mértanias díszítésre is erős átalakító hatással volt. az elvont elemekből összetett mintakincs bővült geometrizált növényi elemekkel, részben pedig az alkotók azáltal, hogy virágbokrok ágaival kapcsolták egybe a hagyományos módon szerkesztett rozettákat.

11. VIRÁGTŐ(virágbokor, bokorvirág, bokordíszítmény, díszítőbokor, famotívum, életfa) a magyar népművészet leggyakoribb díszítőeleme. Középtengelyre felépített, 3 vagy 5 ágba hajló. Leggyakrabban tartóedényből vagy szív-alakból indul ki. A virágtő ősét a növénytermesztésen alapuló mezopotámiai bronzkori civilizáció teremtette meg, termékenység-szimbólumot ábrázolva vele. A legkorábbi változatok az i. e. 3. évezred első harmadában bukkannak fel, ezek eleinte naturális hűségre törekvők, de már korán kialakultak a stilizált-szimmetrikus, jelképszerű leegyszerűsítések. Legfontosabb alaptípusok: 1. háromágú fa (a szakirodalomban néha: kandeláber-motívum) 2. ötágú fa, melynek 2 ága lefelé, 2 ága felfelé nyúlik. E típusok szigorú szerkesztésű, már virágtővé alakított változatai a gótikus, majd a reneszánsz ornamentikába beépülve terjedtek el. Nálunk a gótikus-reneszánsz megfogalmazások öröklődtek tovább a népművészetben. Legkorábban 14–15. sz.-i, úri-polgári megrendelésre készült gótikus ötvös-munkákon figyelhetők meg, más virágkompozíciókkal egyetemben. Már a 15. sz. első felében fellépett az S-alakú tengelyalakítás és a szív-idomból való tőindítás is. A reneszánsz idején jött divatba a kétfülű vázába állított virágtő, az olasz korsás minta. A hódoltság idején terjed a virágtő a törökség révén is. A magyar parasztházakba a virágtöves díszítmény a városi ipar termékeivel, pl. cserépedényen, kályhacsempéken, hímzett bőrruhákon, asztalosmunkákon került be a 16–17. sz. folyamán. Paraszti faragásokon a 18. sz. második felében jelent meg, majd a 19. sz.-ban lett általános. A szakirodalom, a 20. sz. elején gyakran „életfa” néven illeti a virágtövet, a paraszti virágtő változatokat is. Ennek kultikus tartalma már elenyészett, s tisztán díszítőmotívumként alkalmazták.

17. Szív, virágtő, madár – szerelmi ajándék: legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka. A kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A legények ajándékai: mosósulyuk, guzsaly, kapatisztító, csigacsináló, fonószék, gereblye, vászonfeszítő Díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. 19. sz.-ban már számos, a díszítés módja által használatra alkalmatlanná tett dísztárgyat találunk a szerelmi ajándékok között.

18. Rózsa, rozetta: a rózsa lehet felülnézetes virág, azaz rozetta, kerekded virág. A kolostorkertek kedvelt virága, gyógynövény, egyházi szimbólum, legendák tárgya A reneszánsz virágszeretete élénkítette jelenlétét. Közkedveltségéhez hozzájárul az oszmán-török hódítás rózsakultusza. A rózsa évszázadok óta a szerelem szimbolikus virága. Nagy népszerűségét valószínűleg ennek is köszönhette. A magyar népköltészetben a leggyakoribb szerelmi jelkép, a szerelmes legény vagy leány kedvelt megszólítása. A rózsa általában erősen stilizált motívum, természethűségre törekvő változatok lényegében csak a századfordulótól jutnak egyes területeken és műfajokban erősebben uralomra.

21. Késő középkori kályhaoromdísz a szegedi várból. 1567

22. Svasztika - forgórózsa, forgó körvirág, forgó körcsillag. Centrális felépítésű, jellemzői az egy középpontból vagy kerek magból kiinduló, egyenlő távolságra elhelyezkedő, azonos irányba forduló, ívben, esetleg S alakban hajló vagy szögletesen megtört, egyező alakú karok. Gyakran szerepel mint körbe foglalt rozetta. Sokféle szimbolikus értelmet tulajdonítottak neki, így a középkori Golgota-ábrázolásokon gyakori a kereszt jobb oldali száránál, a nap ábrázolásaként. Leggyakrabban a lőporszarukon és faragásokon jelenik meg, de előfordul a hímzéseken is. A későbbiekben azonban a virágozás előretörése nyomán a svasztika ezt a központi szerepét elveszti és rendszerint virágmotívumként illeszkedik a mintázatba. Valószínűleg ezáltal alakult ki a svasztika népnyelvi forgórózsa neve.

26. Mértanias, geometrikus díszítés: Szabatosan szerkesztett, körzőt is alkalmazó mértanias díszítés. A magyarok a honfoglalás után vették át a mértanias díszítést. egyenesekből és körökből, körívekből összetett dísz, többnyire síkdíszítmény, faragásnál igen gyakran ékrovással kivitelezve. sakktábla-minta, átlós osztású négyzetek, koncentrikus körök, körbe foglalt hatágú csillag (rozetta), svasztika egymást metsző félkörök sora. A mértanias díszítés egyes tárgycsoportokra különösen jellemző: ácsolt ládák, lőporszaru, szőnyeg (festékes), mángorló. Ezeknek a tárgyaknak egy részén a mértanias díszítésben megjelennek geometrizált figurák is: emberábrázolás.

28. Emberábrázolás: Különböző előképek, ill. tradíció alapján alakult ki. Szerepelhetett a parasztok és a pásztorok által maguk és a környezetük számára készített tárgyakon (így faragáson hímzésen, szőttesen), az ácsolt ládán, ill. iparosoknak a parasztok részére gyártott termékein. (fazekas termékek, mézeskalács) Az emberábrázolások ruhája dekoratívan mintázott; a test részletei elnagyoltak, így a fejet alkotó körön belül többnyire még a száj, orr és szem sincs jelezve, és pl. a kezeken a valóságosnál kevesebb vagy több is lehet az ujjak száma. A természethűségre törekvőemberábrázolás során a paraszti alkotók általában nem pontos másolásra törekedtek, hanem a népi ornamentikában kialakult törvényszerűségeknek megfelelő absztrahálásra, stilizálásra, ill. dekoratív felületkitöltésre. (pásztorművészet) A szereplők foglalkozását, rangját öltözetük és meghatározott attribútumok jelezték (pl. juhászkampó vagy kanászbalta a szereplő kezében, a betyárnál pedig puska). Témaadás tekintetében a hazai emberábrázolások többsége életkép, ill. a népi epika alkotásainak az illusztrációja. Leginkább a pásztorfaragók alkotásai közt fordul elő, ennek megfelelően főként a legeltető pásztort mutatja és csak kivételesen szántó, vető vagy más munkát végző parasztot. Többnyire pásztorokat örökítenek meg a mulató jelenetek is, ill. azok, amelyeken két barát találkozása látható. Az egyéb foglalkozások közül gyakori még a vadászok és a katonák, rendszerint huszárok ábrázolása. Az epikus alkotások illusztrációi közt legjelentősebbek és sajátos mo.-i műfajt képeznek a 19. sz.-i dunántúli betyárábrázolások.

31. a 19. sz. vége felé fordulnak elő történelmi személyiségeket megjelenítő emberábrázolások (pl. Kossuth Lajos, vagy a honfoglaló vezérek).

32. Geometrizáltemberábrázolás általában a mértanias ornamentikában fordul elő (karcolt, vésett díszítés) A geometrikus emberábrázolás mindig elölnézetes, egyenes és körvonalakból szerkesztett. Több figura esetén rendszerint egyazon ábra ismétlődik, gyakran összekapcsoltan, mintegy körtáncban. Sajátos korai változata a 17–18. sz.-i lőporszaruk visszatérő motívuma; ez egymásba fogódzó emberábrázolások sora, többnyire a tárgy alsó végein. Néha egykori mágikus, kultikus tartalmuk is kimutatható, így a feltartott kezű ember az antik-ókeresztény imagesztust őrzi, innen a szakirodalombeli oráns elnevezés (lat. orans = ’imádkozó’).

33. Vallási téma az emberábrázolásban: főként bibliai alakok.

35. Állatábrázolás: • Leggyakoribbak a vadon élő állatok, közülük is leginkább a madár, kisebb mértékben a kígyó szerepel. A négylábúak közül legáltalánosabb a szarvas, ló. Ez nagyrészt parasztok számára dolgozó mesteremberek munkáin tűnik fel. • Lófejes hangszerek, bútorok. Dudafej: kos • Vannak szűkebb területeken, kizárólag egyes műfajokban favorizált állatalakok, így némely fazekasközpontban (pl. Hódmezővásárhely, Mohács) keresett termék volt a halas tányér. • Jelképes egyházi ábrázolások nyomán honosodott meg a népművészetben az isten báránya, a pelikán, és talán ilyen értelemben került a halottas lepedőkre a kakas (madár). • Az állatalakok többnyire síkdíszítményeken fordulnak elő, leginkább oldalnézetben ábrázolva, ill. erősen egyszerűsítve. • Virágmotívummal • önállóan • jelenetes

38. Madár: a legáltalánosabb állatmotívum. Általában szabadrajzú növényi ornamentikához kapcsolódva, ritkábban főleg szőtteseken. Nem közvetlen természet megfigyelésen alapszanak, hanem, mint a népi ornamentika növényi és állati motívumai általában, különböző eredetű előképek, hagyományossá vált stilizálások újrafogalmazásai. Síkdíszítményeken a fajilag meghatározatlan, oldalnézetes madár a motívum legfontosabb megjelenési formája. A madárfigura leginkább másodmagával, rendszerint egymással szembefordulva áll (páros madár, páros galamb), többnyire virágtő két oldalán. A páros madár gyakori a szerelmi ajándékokon, elvétve előfordul menyasszonyi ládán, nászajándékba készült tárgyon is, az ifjú pár szimbólumaként értékelve.

39. A magánosan mutatott madár többnyire virágos ágat tart a csőrében, az ilyen madár is főként ajándéktárgyakra jellemző. Megkülönböztető faji jegyekkel ellátott madarak a népművészetben ritkák és eltérő eredetűek. A síkdíszítményeken ezek is többnyire szigorúan oldalnézetesek. Leggyakoribb a rendszerint párosan megjelenő páva, kakas. Kakas: alföldi cserépedényen, tálon, tányéron, butellán, majd főként szőtteseken, néha tyúkos mintával egyetemben.. A pelikán úrihímzések nyomán terjedt szélesebb körben.