1 / 25

A kis jégkorszak

A kis jégkorszak . Az éghajlattörténeti kutatásban a „kis jégkorszak" szűkebb értelemben az európai gleccser előrenyomulások időszakát jelenti a XIV.-XIX. században; tágabban az egész korszak éghajlatának jellemzésére használják

abie
Download Presentation

A kis jégkorszak

An Image/Link below is provided (as is) to download presentation Download Policy: Content on the Website is provided to you AS IS for your information and personal use and may not be sold / licensed / shared on other websites without getting consent from its author. Content is provided to you AS IS for your information and personal use only. Download presentation by click this link. While downloading, if for some reason you are not able to download a presentation, the publisher may have deleted the file from their server. During download, if you can't get a presentation, the file might be deleted by the publisher.

E N D

Presentation Transcript


  1. A kis jégkorszak

  2. Az éghajlattörténeti kutatásban a „kis jégkorszak" szűkebb értelemben az európai gleccser előrenyomulások időszakát jelenti a XIV.-XIX. században; tágabban az egész korszak éghajlatának jellemzésére használják • Az éghajlatban a „középkori optimum” időszakához képest kedvezőtlen változások következtek be. A források Európa különböző részeiről – így a Kárpát-medencéből is – a mezőgazdaság számára egyre romló feltételekről tudósítanak. • A korszak kezdetét illetően megoszlik a kutatók véleménye. Pfister szerint a lehűlés a XIV. század elején vette kezdetét, míg Bradley ezt az 1560-as évekre teszi. • Az éghajlat rosszabbra fordulásának jeleit a grönlandi normann telepesek érzékelték a XIII. század elején, feljegyzéseik szerint a jég egyre gyakrabban zárta el az Izland és az Európa felé vezető tengeri utat.

  3. A grönlandi normannok nagy területeket kalandoztak be a kanadai szigetvilág keleti részén és a Baffin-öbölben találkoztak a romló megélhetési feltételek elől dél felé húzódó eszkimókkal • A XIII. század első felétől rendszeresen kereskedtek és háborúztak az őslakókkal. Az észak-atlanti térség általános lehűlése, a tengeri hajóutak rendszeres befagyása következtében a XIV., század közepe táján minden kapcsolat megszakadt az észak-amerikai viking telepekkel. • Az utolsó európai írásos feljegyzés az észak-amerikai normann telepekre vonatkozóan 1347-ből származik. A XV. század során az életfeltételek egyre nehezebbé váltak a grönlandi telepesek számára is. A régészeti leletek tanulsága szerint a romló táplálkozás miatt a telepesek körében betegségek ütötték fel a fejüket. • A szórványos kapcsolatok Európával a XVI. század elejéig fennmaradtak, ám amikor 1540-ben egy Hanza kereskedelmi hajó kikötött Grönlandon már egyetlen élő normann telepest sem találtak a tengerészek.

  4. Európában a XIV. században azért alakult ki kritikus helyzet, mert az európai népesség lélekszáma elérte a 70-80 milliós értéket, amely a korabeli mezőgazdaság eltartóképességének felső határát jelentette. Ezt súlyosbította még az éghajlat hűvösebbre fordulása. • A XIII. század végére megtorpant az a technikai fejlődési folyamat, amely az európai civilizáció gazdasági sikereit megalapozta. A középkorban elért technikai színvonalat csak a XVIII. században voltak képesek minőségileg meghaladni. A XIV-XV. század • Ebben a gazdasági és demográfiai szempontból már rendkívül kiélezett helyzetben jelentkezett Európában a „kis jégkorszak” éghajlatromlásának hatása a XIV. század elején. • Ez az évszázad jelentette az átmenetet a „középkori optimum" és a „kis jégkorszak" között. A század első évei jelentik a fordulópontot, amely követően Európa-szerte nyilvánvalóvá váltak az éghajlatromlás jelei.

  5. Az egyébként sem kedvező adottságú, a középkori optimum idején lakottá vált és művelésbe vont mezőgazdasági területek Skandináviában, az Alpokban és a Brit-szigetek északi területein művelhetetlenné váltak, s ettől jóval csekélyebb mértékben, de csökkent a kontinens kedvezőbb természeti adottságú területeinek eltartóképessége is. • A század első évtizedeiben gyakoribbá váltak a csapadékos évek, amelyek rossz terméssel és éhínségekkel jártak, főképp Nyugat- és Észak-Európában. • A kedvezőtlenebbé váló éghajlati feltételeknek számos jele mutatkozik a forrásokban. Az Alpok a Német- és Lengyel-középhegység számos bányájában be kellet szüntetni a termelést a járatokat a növekvő csapadék következtében elöntő víz miatt.

  6. A válság első hulláma 1313 és 1321 között alakult ki, amikor Európában csaknem egy évtizeden keresztül a teljes tenyészidőszak hűvös és rendkívül csapadékos volt. Az 1303-1328 közötti időszakban különösen hideg telek jellemezték Nyugat Európa éghajlatát, míg az 1350-es évekig átlagos, szélsőségektől mentesek voltak a telek. 1340 körül az északi viking hajózó utak használhatatlanná váltak az Izland és az észak-atlanti szigetek körül megjelenő nagy tömegű jég miatt. A hajózó utak délre helyeződtek át. • Az éghajlatromlás az Északi-tenger partvidékén különösen súlyos következményekkel járt: egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váló a viharok, vihardagályok és szökőárak pusztítottak a németalföldi partokon. A XIII. században négy nagy ár összesen 2-300 000 áldozatot követelt. Az 1421-es és 1446-os árak 200 000-nél több ember életet oltottak ki, míg az 1570 novemer1-2-án pusztító vihardagálynak már a becslések szerint 400 000 halálos áldozata volt a Bretagne-tól a Fríz-szigetekig terjedő területen.

  7. Az 1340-es években jelentős területek maradtak műveletlenek Európában egyrészt az éhínség okozta népességcsökkenés, másrészt a föld kimerülése, és az igavonó állatok pusztulása miatt. • Az alultáplált, éhező európai népességet érte 1348 és 1350 között a Belső-Ázsiából behurcolt pestis első hulláma, amelynek az európai népesség egyharmada áldozatául esett. • A Kárpát-medencében a járvány 1349 és1369 között pusztított. Az itteni népességét kevéssé érintették a pestis csapásai, a viszonylag ritkán lakott és mezőgazdálkodás számára kedvező lehetőségeket kínáló területeken nem jöhetett létre a nyugat-európai típusú tartós ellátási válság. • A magyar gazdaság számára viszont a XIV. század általános európai válsága, amely hihetetlenül felértékelte az élelmiszerexportra képes európai perifériákat, döntő módon hozzájárult a közép-európai és észak-itáliai területeket ellátó magyar marhaexport útvonalainak és intézményeinek kiépüléséhez.

  8. Európa Nyugati részén az 1350-töl az 1370-es évekig uralkodóan csapadékos volt a klíma, váltakozóan kemény és enyhébb telekkel. Az Alpokban a fahatár a mainál 100-200 méterrel alacsonyabbra húzódott, a gleccserek 1350 és 1380 között nyomultak legjobban előre a középkor folyamán. Angliában többszörösére emelkedett a májusi fagyos napok száma. • A kelet Európai síkságon ezzel szemben éppen az éghajlat szárazabbá válása okozta a legnagyobb gondot. A század éghajlatát hideg telek és szárazságok jellemzik Oroszországban. A szárazság 1360 és1380 között érte el a maximumát. • Közép-Európában az éghajlat kevésbé drasztikus változáson ment át, bár itt is szaporodnak az extrém időjárási helyzetekre vonatkozó források. Gyakoribbá váltak az árvizek (1316, 1317,1346 és 1349) és a különösen hideg telek (1317, 1342, 1352 és 1364). A Balaton vízszintje a mainál több mint egy méterrel magasabbra emelkedett. • A XV. század klímatörténeti vonatkozásban átmeneti időszaknak tekinthető. Nem figyelhetők meg erőteljes melegedési, vagy hűlési tendencia Nyugat-Európában A hűvös-csapadékos időjárás, míg Keleten a szárazság maradt jellemző a század folyamán.

  9. A XVI. század • A XVI. század első harmadában a telek váltakozva sokkal melegebbek, vagy sokkal hidegebbek voltak az átlagosnál. A tavaszok hűvösebbek, a nyarak hűvösebbek és csapadékosabbakká váltak. • A század középső időszakában a tavasz és a nyár melegebbé vált az ún. „kis meleg korszak" idején az azori-anticiklon időlegesen felerősödő hatása miatt. Az alpi gleccserek is visszahúzódtak ebben az időszakban. • A XVI. század utolsó harmadában, 1560 táján jelentkezett a kis jégkorszak legnagyobb lehűlése. A telek, tavaszok és a nyarak egyaránt hidegebbé váltak, de a nyarak karaktere változott meg a legdrámaibb módon. Svájcban a XVI. század végén a mai átlaghoz képest 0,8 °C-kal hűvösebbek és 20%-kal csapadékosabbak voltak a nyarak. Az 1550-es évek közepének meleg-száraz nyarai az egész kontinensen a század végére hűvössé és csapadékossá váltak Az évi középhőmérséklet közel 1 °C-kal csökkent.

  10. A déli területeken is meghatározóvá vált poláris légtömegek hatásai először az európai civilizáció marginális területein jelentkeztek, 1580-ban a tengeri jég teljesen elzárta az Izland és Grönland közötti Dán-szorost. Az Alpokban a gleccserek periodikus előnyomulásai az 1580-as években újra kezdődtek, és a századforduló idején fejeződtek be. • A XVI. század utolsó évtizedében egész Európában katasztrofális mezőgazdasági termések, ellátási válságok és járványok jellemzőek. A szőlőtermelés a Kárpát-medencétől Ausztrián át a déli német területekig szinte lehetetlenné vált. Kevés és rosszminőségű szőlő termet, drágává téve a bort, ami a serfőzés fellendülésének kedvezett az érintett területeken. • A Kárpát-medencében békeidőben ezek a hatások önmagukban talán még kivédhetőek lettek volna, ám Magyarország legtermékenyebb déli és középső területei a mohácsi csatavesztéstől kezdődően tartósan hadszíntérré váltak.

  11. Történeti demográfiai adatok tanúsága szerint az Ottomán-birodalom ellenőrzése alá került és a határvidéki területek népessége túlélte a török hódítás első időszakát. • A demográfiai katasztrófa csak a XVI-XVII. század fordulóján következett be. Ekkor a környezeti válság hatásait felerősítette a tizenötéves háború folyamatos hadiállapota. • A lehűlés erősségét mutatja, hogy 1595 és 1608 között a Duna példátlan módon három télen (1595, 1602 és 1608) erősen „által fagyott”, ráadásul a tenyészidőszak hónapjai is szokatlanul hűvösek és csapadékosak voltak. • Az ökológiai és a katonai-politikai hatások összegződése szörnyű pusztulást okozott, a török hódoltság és a határvidék faluhálózata nagyobbrészt elpusztult. Ez vezetett a maradék népesség khász városokba való meneküléséhez. • A Kárpát-medence népességének súlypontjai a középső részéről átkerültek a mezőgazdálkodás számára jóval kedvezőtlenebb lehetőségeket kínáló Felvidékre és Erdélyre.

  12. A XVII. század • A XVII. század első évtizedeit az éghajlati szélsőségek erősödése jellemzi Európában. Az időjárás a két véglet között ingadozott. • A különösen jellemző hideg téli időjárásért valószínűleg a Skandinávia és a Baltikum felett kialakuló anticiklonból kiáramló hideg kontinentális légtömegek tehetők felelőssé. • A század középső évtizedeire a szárazság jellemző. Csak a nyarak csapadékviszonyai voltak valamelyest kiegyensúlyozottak • A XVII. század utolsó harmadában, az 1670-es 80-as években jelentkezett a kis jégkorszak következő nagy lehűlése. A lehűlés okai közt egyes kutatók a említik a Maunder napfolt minimum(1645-1715) hatását, amikor a naptevékenység erőssége, a Nap energiatermelése csökkent.

  13. A lehűlés mértéke Közép és Nyugat-Európában meghaladta az évi 0,5°C-ot a XX. századi átlaghoz képest. Ezt jelzi, hogy 1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-84 tele, amikor Angliában a feljegyzések szerint a föld 4 láb mélyen (több, mint egy méter) átfagyott, a Csatorna és az Északi-tenger partján 30-40 km szélességben jég képződött. • Az évi középhőmérséklet ekkor 1°c-kal elmaradt a XX. századi átlagtól. A déli irányba terjeszkedő poláris vizet és jeget követve 1690 és 1728 között az Orkney-szigeteken többször, a kelet-skóciai Aberdeen közelében pedig egy alkalommal megjelentek kajakjaikon az eszkimók. • A poláris víztömegek déli terjeszkedése egyes területekre kedvező hatást gyakorolt. A korábban csak a norvég partoknál megtalálható heringek óriási rajokban jelentek meg a Dogger-bank környékén a XVI-XVII. században kiegészítő élelemforráshoz juttatva a túlnépesedett nyugat-európai partvidék népességét. A korabeli holland történetírók ezért a „hering évszázadának" nevezték a XVII. századot.

  14. Az éghajlatromlás egyenes következményeként súlyos ellátási zavarok jelentkeztek az európai mezőgazdaság peremterületein. Az Északi-tenger norvég partvidékét hátrányosan érintették ezek a változások A norvég királyi udvar Trondheimből Oslóba költözött ebben az időben és a skandináv államok közötti vezető szerep is mindinkább a dánok, majd a svédek kezébe csúszott át. • Az 1690-es években Finnország elveszítette népességének egyharmadát, a tömeges skót kivándorlás eredményeként az észak-írországi telepesek létszáma a XVII. század végére elérte a 100 000 főt. A XVIII. század • A XVIII. század éghajlattörténeti vonatkozásban két egységre osztható. A század elején a Maunder-minimum véget ért, a napsugárzás erőssége jelentősen nőtt, amit felmelegedés követett. Minden évszak középhőmérséklete emelkedett, a nyár esetében ez még a XX. századi referencia időszakot is meghaladta.

  15. Az 1730-as évektől a hőmérséklet újra csökkenni kezdett, a nyarak kivételével minden évszak időjárása hűvös-hideggé és meglehetősen szárazzá vált. • Később a tavaszok és az őszők időjárása hűvösebbé vált, de a nyarak melegek és csapadékosak maradtak. 1750 táján a kontinens nyugati felén több egymást követő év szárazabb és népélelmezésben azonnal éreztette hatását. • Az 1780-as években gyakoriak voltak a szélsőséges időjárású nyarak. 1784, 86 és 88 nyara is aszályos volt Franciaországban. A kialakuló ellátási válság fontos szerepet játszott a forradalom előkészítésében 1789-ben. • A XVII-XVIII. század fordulóján az előző századfordulóhoz hasonló, ám annál lényegesen hosszabb ideig tartó összetett válsághelyzet alakult ki a Kárpát-medencében. A mezőgazdálkodás éghajlati-környezeti feltételei a XVII. század utolsó és a XVIII. század első harmadában továbbra is kedvezőtlenek voltak.

  16. A tartós mezőgazdasági válság ráadásul akkor következett be, amikor a török elleni felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc terheit viselte az ország. Ennek a környezeti-mezőgazdasági-politikai-katonai válsághelyzetnek a „természetes” következményei voltak az éhínségek és a járványok. • A XVII-XVIII. század fordulóján kialakult ellátási válság talán legkritikusabb éve az 1709-es esztendő volt. Ezt a XVIII. század első felének kiegyensúlyozottabb időszaka követte. • A század első évtizedeiben a tél kivételével minden évszak középhőmérséklete emelkedett, a 20-as években elérte a XX. századi szintet. A század derekán új lehűlési hullám kezdődött a kontinens egészén, amely elmélyült a XIX. század első felében. A XIX. Század • A XIX. század egyes kutatók szerint a kis jégkorszak hőmérsékletei mélypontját jelenti. A hőmérsékletcsökkenésben a megélénkült vulkáni tevékenység is szerepet játszott.

  17. Az 1810-1830 közötti Dalton-napfoltminimum szintén a napsugárzás gyengülése révén a klíma hidegebbé válásához járult hozzá. • A legerősebb lehűlés az 1810-es éveket követő évtizedekben jelentkezett. Különösen az őszök váltak hideggé. Ez a lehűlési hullám főként a Brit-szigetek mezőgazdaságára gyakorolt kedvezőtlen hatást. 1846-ban a szokatlanul hűvös és nedves időjárás miatt felütötte a fejét egy Amerikából behurcolt gombabetegség. • Mivel az Ír- szigeten a burgonya népélelmezési cikknek számított a kitört fertőzést éhínség követte. A hatéves éhínség és a vele járó tífuszjárvány több mint egymillió ember életét követelte és hatalmas kivándorlási hullámot indított el az Egyesült Államok felé. • A lehűlési trend a XIX. század második felére megtört. A század 60-as éveire a tavaszok átlaghőmérséklete elérte a XX. századi átlag szintet, amit fokozatosan megközelített a téli átlag hőmérséklet és az éves csapadék mennyiség is.

  18. A hónapok, évszakok éghajlatának általános jellegzetességei a Kárpát-medencében a kis-jégkorszak idején • A klímattörténeti rekonstrukció havi hőmérsékleti és csapadék idősorainak tanulmányozása alapján a jelenkori éghajlathoz képest a tavaszelő és a nyárelő időjárásának eltérése tűnik leginkább szembe a kis jégkorszak idején. • A márciusok időjárása különösen a kis jégkorszak leghidegebb periódusai idején vált különösképpen hideggé. • A XVII.-XVIII.. század fordulóján egy (1697), XVIII. században két (1780, 1785), míg a XIX. század első felében három alkalommal (1814, 1830, 1850) márciusig megmaradt a jégtakaró a Dunán. • A márciusra vonatkozó éghajlattörténeti források alapján sokkal gyakoribbak a hőmérsékleti, mint a csapadék anomáliák. A kisjégkorszak időszakából csupán elvétve van adatunk enyhe márciusi időjárásról, a márciusi hőmérsékleti anomáliák döntő többsége negatív anomália volt.

  19. Az éghajlattörténeti rekonstrukció hőmérsékleti indexének 50 éves átlagai alapján feltárul a klímaváltozás két sajátossága: az idősor márciusai jobbára hűvösek-hidegek voltak és a hűvös-hideg tartományon belül bizonyos ciklikus változások történtek. • A XVI. század első felének nagy negatív anomáliája valamelyest eltúlzott, ami a kevés forrás torzító hatásának tudható be. Az éghajlattörténeti rekonstrukció szerint a márciusi hőmérsékleti sor egyik leghidegebb időszaka a XVII. század második fele volt. • A kis jégkorszak júniusainak időjárását leíró forrásokban kevés a hőmérsékleti anomáliára utaló adat, annál több a pozitív csapadék anomáliát jelző forrás. • A csapadék mennyiség 50 éves átlagainak idősora a XVI. század második felének negatív átlagának kivételével tartósan csapadéktöbbletet mutat. Az éghajlat a XVII. század első felében vált igazán csapadékossá, csúcspontjai pedig a XVII. század második felére és a XVIII. század második felére estek.

  20. A téli és a nyári félév egészére vonatkozóan hasonló eredményeket kapunk: a téli félévben (októbertől márciusig) a hőmérsékleti idősor, míg a nyári félévben (áprilistól szeptemberig) a csapadékidősor mutat a klímaváltozás szempontjából értelmezhető tendenciákat. A nyári félév csapadékidősorai a kis jégkorszak idején kis mértékű, de tartós csapadéktöbbletet jeleznek. • A szárazabbá válás folyamata a XVIII. század közepén kezdődött. Az éghajlattörténeti rekonstrukció téli félévre vonatkozó hőmérsékleti idősorának 50 éves átlagai a kis jégkorszak idején tartósan hűvös-hideg időjárást jeleznek. • Az évszázados hőmérséklet és csapadék változási tendenciákra vonatkozó éghajlattörténeti rekonstrukció adatai szerint a Kárpát-medencében a XVI. század kezdetétől a XVIII. század végéig az évek mérsékelten hűvösek és tartósan csapadékosak voltak. A XIX. század első felének éghajlata enyhébbé és kevésbé csapadékossá vált. A kis jégkorszak lezárultát ezért a XIX. század közepére, vagy végére teszi a kutatók többsége.

More Related